Székely Annamária érdeklődésének középpontjában az ember épített környezete, a házak, a városok utcái, az üzletek kirakatai állnak. Fotókat készít, leginkább Budapesten, de festményein találkozhatunk koppenhágai, fiumei vagy éppen római részletekkel is.
A képeket nézve városi terek és utcák házai között érezhetjük magunkat, s bár ezeket az ember építette, Annamária városai néptelenek, senkivel sem találkozunk. Az emberek élettelen hasonmásai – az arctalan kirakati babák viszont többször előbukkannak a kirakatokban. Valahogy a kirakatok által mozgalmassá válnak a kihalt utcák, mert
a felhalmozott tárgyaknak köszönhetően az az érzésünk, hogy mégis történik valami.
Miközben ezen kérkedő tárgyakat nézegetjük, akárcsak a való életben, elér minket a felismerés, hogy ekként szoktunk áldozatul esni a sokszor felesleges és értelmetlen vásárlásoknak.
A kirakat motívumánál érdemes még egy kicsit elidőzni. A kirakat a városi élet egyik jellegzetes sajátossága. Erős, sőt, erőszakos vizuális eleme az utcának, hiszen a járókelő akarva-akaratlan, a járdán közlekedve, ahelyett, hogy a házakat nézné, tekintetét a kirakatok felé fordítja. A kirakat több mint 200 éves múltra tekinthet vissza, először az 1700-as évek végén, Londonban jelent meg, annak köszönhetően, hogy ott tudtak először nagyméretű üvegtáblákat készíteni.
Budapestet az 1850-es években éri el a kirakat-divat, amikor az első nagyáruházak megnyílnak.
Walter Benjamin (1892–1940) német filozófus és művészetteoretikus volt az első, aki a párizsi Passzázs-munka című befejezetlen művében a kirakatok vizuális és szimbolikus erejéről értekezett. Ő hívta fel a figyelmet arra is, hogy a kirakatokban nem csupán különböző árukat, hanem teljes életformákat, álmokat és fogyasztáshoz kötődő fantáziákat láthatunk. A kirakat a modern fogyasztói társadalom központi eleme, az árufetisizmus bölcsője.
Amikor Székely Annamária a kirakat motívumát újra és újra beemeli munkáiba, akkor rejtetten a csillogó kirakatok sötét oldalára is ráirányítja a figyelmünket. De számára a kirakat nemcsak szellemi tartalma miatt vált képeinek kedvelt motívumává, hanem a fizikai tulajdonságai okán is, nevezetesen, hogy az üveg bizonyos fényviszonyok között tükörként viselkedik. A tükör pedig a reneszánsz óta lázban tartja a festőket, hiszen képes olyan térrészeket beemelni egy festmény terébe, melyeket nélküle nem láthatnánk.
Köztudott, hogy a teret sokáig nem az optika, hanem a hierarchia alapján érzékeltették a festőművészek.
Vagyis a látvány és a képi megjelenítés nem volt szinkronban. A lineáris perspektíva alkalmazása aztán új utak felé terelte az ábrázolásokat. Székely Annamária is használja a lineáris perspektívát, de tovább szeretné fokozni a tér illúziójának megmutatását, s ezért lázasan kutatja az új lehetőségeket. Nehéz fába vágta a fejszéjét, mert a festmény alapvető ismérveit, hogy adott egy sík felület, melyre festékkel felhord a művész egy kompozíciót, hát, azt nehéz megváltoztatni.
A térbe való kilépés vágya, a festmény fizikai határainak megkérdőjelezése számos festőt foglalkoztatott már
és foglalkoztat ma is. A magyar származású László Péri „cut-out” vásznakat festett, az argentin származású Lucio Fontana átvágta a vásznat, hogy bevonja az azon túli világot, az amerikai Frank Stella betűformákba vágta festett alakzatait, Lee Bontacou és Richard Smith kiléptette a festményt a fal síkjából, Ron Gorchov és a magyar származású George Peck shaped canvas munkái pedig pajzsszerű formát öltve emelkedtek el a faltól. Ezek a művészek azonban kivétel nélkül az absztrakt művészeten belül kísérleteztek a térképzet megváltoztatásával.
Annamária azonban nem akar kilépni az érzéki-konkrét szférából, rafinált módszereket talál ki, hogy manipulálja a festmény hagyományos felületét, hogy térillúziót keltsen.
Volt, hogy a trompe l’œil technikáját alkalmazta, amikor nemhogy feszegette a festmény kereteit, hanem egyenesen levágta.
Majd rátalált az ún. anaglif technikára, mellyel létrehozható egy sztereoszkopikus 3D látvány. Ehhez a nézőnek szüksége van egy kétszínű lencsével ellátott szemüvegre, hogy a térbeliség illúzióját élvezhesse. Az első ilyen munkák a vörös és ciánkék szemüvegre íródtak, illetve az újabb képeinél új színpárral dolgozott. Az anaglif képek előállításának módszerét a német Wilhelm Rollmann fejlesztette ki 1853-ban, és manapság is sokfelé találkozhatunk vele. Érdekességként jegyzem meg, hogy tavaly az Octogon építészeti folyóirat egyik számának címlapján egy anaglif kép jelent meg, amely a Kincsem Palota lépcsőházáról készült fotó volt. Ki tudja, talán éppen Annamária építészethez kapcsolódó munkái inspirálták a lap szerkesztőit.
A kiállítótérben megjelenő anaglifeknek kettős szerepük van: egyrészt kibillentik a látogatót megszokott passzív képnéző szerepéből, másrészt a térlátás illúzióját keltik. A néző bevonása a percepcióba, az aktív részvétel megkövetelése a performansz és az installáció művészetében szinte mindennapos, a festészet azonban leginkább csak azt tudja elérni, hogy mozgásra késztesse a nézőt, és így új látványokkal kecsegtessen.
Annamária tovább folytatta kalandos útját és harcát, hogy a festészetet letérítse predesztinált útjáról,
és hogy a térbeliség illúziója minél valóságosabb legyen. Ehhez egy új módszert dolgozott ki, kihúzta a síkból a festményt, a motívum függvényében térbe épített konstrukciókon láthatjuk egy-egy épület, illetve utca képét, szimultán több nézetből megmutatva az objektumot vagy a teret.
A világban vannak Annamáriának ma is szellemi rokonai, mint Felice Varini vagy Regina Silveira, de ők a térhatás elérése érdekében op-artos eszközökkel dolgoznak. Ezek a művészek is, ahogy a fentebb felsoroltak, az absztrakt képalkotás terepén mozognak. Akadnak olyan alkotók is, akik a perspektivikus anamorfózis módszerét alkalmazzák. Annamária sajátos utat választott, hiszen
nem ereszti el a festészet nagy tradícióját, a perspektívát, és közben a nagy hagyománnyal rendelkező városképfestészethez is kapcsolódik.
Einstein szerint amit valóságként érzékelünk, azt érzékeink és elménk alakítja, és nem feltétlenül egy objektív igazság. Vagyis a szilárdnak és valóságosnak tűnő tapasztalatunk a világról csak egy konstrukció, amelyet érzékelésünk, értelmezésünk és tudatunk korlátai befolyásolnak. Einstein híres mondása – „A valóság pusztán illúzió, jóllehet nagyon kitartó” – arra utal, hogy
az illúzió folyamatosan jelen van életünkben és nagyon megnehezíti a dolgunkat.
Annamária téri illúziókat keltő festményei elgondolkodtatják a nézőt, arra sarkallják, hogy tevékenyen részt vegyen a látvány megalkotásában.
Székely Annamária Minden illúzió című kiállítása a budapesti Virág Benedek Házban tekinthető meg június 29-ig.
A szöveg a megnyitóbeszéd szerkesztett változata.
Fotó: Kéri Gáspár
